Adalék a morál genealógiájához

Friedrich Nietzsche

A szenvedés látványa jót tesz, a szenvedés előidézése pedig még jobb – kemény igazság ez, de régi, hatalmas, emberi, túlságosan is emberi igazság, amelyet talán még a majmok is igaznak ismernének el: mert úgy mondják, hogy különleges kegyetlenségek dolgában már „előre jelzik”, előre vetítik az embert, mintegy az ember „előjátékának” tekinthetők. Kegyetlenség nélkül nincs ünnepély: így tanítja az ember legrégebbi és leghosszabb történelme – és a büntetésben is olyan sok ünnepélyesség van!

7.
fejezet Mellesleg szólva e gondolatokkal nem pesszimistáink életuntságának nyikorgó kerekű malmára hajtom a vizet; ellenkezőleg: nyomatékosan bizonyítandó, hogy az élet boldogabb volt a földön, amikor az emberiség még nem szégyellte a kegyetlenségét, mint most, amikor pesszimisták léteznek. Az emberiség fölött az ég annak arányában borult el egyre inkább, ahogy az ember egyre jobban szégyellte az ember előtt önmagát. A megfáradt, pesszimista tekintet, a bizalmatlanság az élet rejtélyével szemben, az undor jeges nemet mondása az életre nem éppen az emberi faj leggonoszabb korszakának ismérvei; inkább mocsári palántákként akkor bukkannak napvilágra, miután már megszületett a mocsár, amelyben honosak – mármint a beteges kifinomultságra és moralizálásra gondolok, amelyek révén az „emberi” állat megtanulta szégyellni valamennyi ösztönét. Az „angyallá” változás felé vezető úton (hogy

Indiánirtás Bra­zí­liá­ban. Egy Cinta Larga-törzsbeli nőt él­ve egy fá­ra akaszt két fér­fi a Juinà-Mirim-ültetvényről, hogy bo­zót­vá­gó kés­sel szét­da­ra­bol­ja. A ké­pet Valdemar Weber je­zsui­ta szer­ze­tes kap­ta az SPI (indiánvédő szer­ve­zet) egy tiszt­vi­se­lő­jé­től, és el­jut­tat­ta a Globo cí­mű új­ság­nak, amely 1963 de­cem­be­ré­ben tet­te köz­zé.