MG-autótulajdonosok bankettje Edinburgh-ban, Skócia, 1967

uralkodóra szállnak, pillanatok alatt elherdálódnak, viszont bármilyen csekély vagyon, ha jó sáfárra bízzák, a használat révén növekedik, ugyanígy hosszúra nyúlik az életideje közülünk annak, aki jól gazdálkodik vele.

II Miért panaszkodunk a természetre? Az jóindulatúan viselkedett: az élet, ha hozzáértően használjuk, hosszú. Csakhogy egyikünk a kielégíthetetlen kapzsiság rabja, másikunk a felesleges fáradalmak közepette buzgólkodó serénységé; egyikünk bortól van elázva, másikunk a tétlenségtől zsibbadt; egyikünket a mindig a másik ítéletétől függő becsvágy meríti ki, másikunkat az adás-vevés heves vágya hajszolja körbe a nyereség reményével az egész földön, az összes tengeren; némelyeket, akik mindig mások veszedelmén munkálkodnak, vagy a maguké miatt aggódnak, a katonáskodás utáni vágy gyötör; vannak, akiket a rangban fölöttük állók hálátlan körüludvarlása emészt el örökös szolgasággal, sokakat vagy a más sorsára való irigykedés, vagy a maguké miatti panaszkodás foglal le; legtöbbeket, akik semmi határozott célt nem követnek, csapongó, állhatatlan, magával nem békülő nyugtalanságuk hány-vet ide-oda új terveikkel; másoknak semmi sem tetszik, ami pályájuknak irányt szabhatna, hanem tunyán, ásítozás közben éri el őket végzetük: úgyhogy nem kételkedem annak igaz voltában, ami a legnagyobb költőnél mint isteni jóslat hangzik el: „amit megélünk, csekély része életünknek az”. Egyébként minden, ami üresjárat, nem élet, hanem idő. Hibáik mindenfelől szorongatják és körbeveszik őket, nem engedik sem azt, hogy felkeljenek, sem azt, hogy szemüket fölemeljék az igazság látására, hanem lenyomva tartják őket, elmerülve és belecövekelve vágya-

kozásukba. Soha sem lehet önmagukhoz menekülniök: ha néha osztályrészükül jut némi nyugalom, akkor is hányódnak, akárcsak a mélységes tenger, amelyen a szél elülte után is van hullámzás, és sohasem áll be számukra a szélcsend vágyaiktól. Gondolod, azokról beszélek, akiknek köztudottak nyavalyáik? Mily sokaknak szívja ki vérét idővel az ékesszólás és tehetségük naponkénti fitogtatása! Mily sokan sápadtak a folytonos dorbézolástól! Mily sokaknak nem hagy semmi szabad időt clienseik tömege, mely körülveszi őket! Szóval, tekints végig rajtuk, a legutolsóktól a legfőbbekig: ez ügyvédkedik, az tanúnak szaladgál, ez kockáztat, az védekezik, amaz ítélkezik; egyikük sem önmagával törődik, hanem egyik a másikért emészti magát. Kérdezősködj azok felől, akiknek mindenki tudja a nevét! Arról ismerszenek meg, hogy ez annak a híve, az amazé, de a magáé egyik sem. Azután meg itt van egyesek teljességgel elmebajos méltatlankodása: panaszkodnak az előkelők dölyfe miatt, hogy azok nem érnek rá, amikor hozzájuk akarnak járulni. Merészelhet panaszkodni másnak a gőgje miatt bárki, aki maga soha nem ér rá önmaga számára? Ő legalább, akárki vagy is, pöffeteg képpel ugyan, de valamikor figyelmére méltatott, odafordította fülét szavaid felé, oldala mellé vett; te viszont soha nem tartottad méltónak sem azt, hogy megnézd, sem azt, hogy meghallgasd magad. Nincs hát jogod hozzá, hogy ilyen kötelességeket rój másra, már csak azért sem, mert ha eléje járulhattál volna, azt sem azért tetted volna, mert a másikkal akartál együtt lenni, hanem mert magaddal nem bírtál ellenni.

[Az élet rövidségéről, Kr. u. 50. január 25., ford., Bollók János, Seneca Kiadó, Pécs, 1992, 17–21. o.]

» Moro úr lefagyasztása sikeresnek bizonyult « – így szól a fényképhez mellékelt szűkszavú tájékoztató szöveg. A képet 1975-ben hozta nyilvánosságra a New York-i Modern Művészetek Múzeuma. Megtudjuk, hogy Moro úr 1923-ban az Oregon állambeli Portlandben tudományos kísérlet keretében 30 percre egy jégtömbbe fagyasztatta magát. A jégtömb szétdarabolását követően élve került elő. Az eseményt különlegesen meleg nyarak sorozata előzte meg, ennek következtében lecsökkent a rendelkezésre álló természetes jég mennyisége. Ez a tény ösztönzőleg hatott a fagyasztási technika fejlődésére.